Tatai Barangolások

A legnagyobb hazai Angolparkban tett látogatásunk igen hosszúra és tartalmasra sikerült! Ez akkor tudatosult bennem, amikor a kirándulásunk végén egyrészt tök sötétben indultunk haza – persze ez könnyen előfordul így óraállítás után - , másrészt amikor itthon nekiültem leírni az élményeinket. Úgyhogy ezt most két részletben kapjátok meg (a második rész hétfőn jön), hogy mindkét rész beleférjen kellemesen egy ebédszünetbe.

Először is lássuk, mit tudunk az angolparkokról! Hát például azt, hogy nem hagyományos parkok, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy a parkok a fejünkben élnek. Mert parkból Versailles a király, a derékszögű tavakkal, a kockára és unikornis alakúra nyírt bokrokkal, a centire pontos sorokban álló növényekkel. Nem, az angolpark nem ilyen. Itt vadon van, még véletlenül sincs benne egy egyenes, az utak inkább kacskaringó murvaösvények, fák és bokrok mindenfelé, amolyan erdei rendezetlenség jellemzi ezeket. A lényeg: minél természetesebbnek tűnjön, ahol az ember vendég és nem szobrász. Beletelt párszáz év, míg az angolok megunták a mértani sövényútvesztőket, de megérte – itt lehet csak igazán kikapcsolódni!

Tata leghíresebb celebjének, Mikoviny Sámuelnek a nevével kell kezdenünk most is: ő volt az, aki az Öreg-tó mellett a Cseke-tavat is mederbe terelte, a keze munkáját dicséri a kisebbik állóvíz rendezése is. Az angolpark tágabb értelemben véve ugyanis még ezt is magába foglalja, sőt olyan műemlékeket, mint a Török mecset vagy a Műromok; de még igazából az edzőtábort is. No, de erről majd később.

1783-ban Böhm Ferenc mérnök építette az Angolparkot az Esterházyak megbízására. A terv ambiciózus volt: a legnagyobb hazai angolparkot szerették volna létrehozni. És lám sikerült is! Ebben a kategóriában ugyanis máig nem talált legyőzőre a tatai látványosság. Böhm az őshonos fák közé jó érzékkel vegyített új fajokat is, egy ismertető tábláról sikerült lelesnem mi mindenben gyönyörködhetünk egy őszi délutánon ezen a néhányszáz hektáron: szomorúfűz, jegenye- vagy tornyos fehérnyár, boglárfa, nyugati ostorfa, szivarfa, vérbükk, vasfa, amerikai dió, gyantás cédrus, tulipánfa, piramistölgy, amerikai vöröstölgy, japánakác, erdei- és feketefenyő, lucfenyő, tiszafa, keleti életfa, virginiai boróka, platánfa, mocsárciprus és páfrányfenyő. Impozáns! Ha negyedét felismeri valaki barangolás közben (tábláról csalni nem ér!), az kap 20 pluszpontot nálam egy biosz-felvételin. Többek közt ez a fajgazdagság segítette hozzá a parkot, hogy 1955-ben természetvédelmi területté nyilvánítsák.

Tata-London tengely

Valamelyik őrült klimatológus a második világháborúban szerzett ideggyengesége eredményeként azt találta mondani az 1948-as olimpia előtt, hogy Tatának ugyanolyan az időjárása, mint Londoné, ezért érdemes lenne ott edzőtáboroztatni a versenyzőket. Ezt valaki el is hitte neki, ez a szörnyű – na így indult a híres tatai edzőtábor története. És úgy folytatódott, hogy az olimpikonok birtokba vették jóformán az egész parkot, és egyébként hosszú idő után kimagaslóan jó eredményekkel tértek haza a játékokról, tehát adott volt, hogy az edzőtábort meg kell tartani. Sportolóink azóta is itt készülnek fel (mármint nem a parkban, hanem egy 19 hektáros elkerített területen), és a mostani londoni ötkarikás valamennyire megint visszaigazolta a háborodott klimatológuselme elméletét. Én azért nem hiszek benne – nem baj?

Legközelebb tovább barangolunk az Angolparkban, hiszen még sok látnivaló maradt! Lesz kastélyerkélyen berendezett színházi páholy, hajléktalanok által belakott műbarlang, számtalan patak, és egy esküvői helyszín is. Tartsatok velünk akkor is!